Az előző példa alapján – amelyben a nőt leütötték, megrugdosták és azt mondták neki, hogy hitvány és mindig meggondolja magát – vizsgáljuk meg, hogy az eredeti engram hogyan „kapcsolódik be”. A jövőben ez a nő, ha a környezetében elég sok olyan, hasonló tényező lesz jelen, mint amilyen az engramban található, az engram aktiválódását fogja tapasztalni.
Ha például egy este folyik a csap, és egy odakint elhaladó autó hangját hallja (amelyek mindegyike jelen volt az eredeti engramban), és ugyanekkor a férje (az engramjában szereplő férfi) ahhoz hasonló hanghordozással szidja őt valamiért, mint amilyet az eredeti engramban használt, akkor a nő fájdalmat érezhet az oldalában (ahol korábban belerúgtak). Az engramban kimondott szavak is paranccsá válhatnak a jelenben: hitványnak érezheti magát, vagy az juthat az eszébe, hogy mindig meggondolja magát.
A reaktív elme azt mondja neki, hogy veszélyes helyen van. Ha marad, akkor a bántalmazott területek fájdalma önmagában betegségre való hajlammá vagy krónikus betegséggé alakulhat. A régi engram „bekapcsolódásának” jelenségét restimulációnak nevezzük.
A reaktív elme nem segíti a személy túlélését annál az egyszerű oknál fogva, hogy a reaktív elme – noha elég szívós ahhoz, hogy kitartson a fájdalom és „öntudatlanság” időszakában – nem elég intelligens. Az arra tett kísérletei, hogy az engram tartalmának a személyre való ráerőltetésével „megvédje őt attól, hogy veszélynek tegye ki saját magát”, az olyan kiértékeletlen, ismeretlen és nemkívánatos félelmek, érzelmek, fájdalmak és pszichoszomatikus betegségek okai lehetnek, amelyek nélkül az ember sokkal jobban lenne.
